A tegnapi napom az olvasas jegyeben telt. Meg ebed elott belekezdtem a konyvbe, vacsora utan pedig be is fejeztem. Nem tehetek rola, nem tudtam letenni:) Gerben a dolgozoszobajat szepitgette egesz nap, Natan es Ari is nagyreszt korulotte ugraltak, plusz megneztek a 101 Kiskutyat, igy mindenki azt tette ma amit szeretett volna.Paolo Giordano, huszoneves olasz fizikus elso regenyerol van szo: La solitudine dei numeri primi. A primszamok maganya. Megfogott mar a cime, es a cover is. Nehez elhinni, hogy ezt a tortenetet egy huszoneves valaki igy le tudja irni. Egy fiu es egy lany baratsagarol szol, mindketten atestek egy trauman gyerekkorukban, ez a lany eseteben anoexiahoz vezetett, a fiu pedig onkinzo lett, vagta magat. Felismerik egymasban ugyanazt a fajta maganyossagot, es furcsa baratsag/szerelem alakul ki koztuk. Viszont lelkileg/erzelmileg olyan mertekben serultek, hogy semmilyen modon nem tudjak kimutatni, kimondani erzeseiket. Megfogott bennuk ez a kettosseg, hogy gondolatban tudjak, mikor mit kellene mondaniuk, tenniuk, a testuk viszont meg csak nem is reagal a kuldott impulzusokra, merevek mindketten mint ket szobor. Szeretem a vivodasaikat, mert ezek a mai ember, tarsadalom vivodasai is - itt az olasz kultura tukreben. Szeretem a melankolikus hangulatu regenyeket, nagyon magaba huz, nagyon azonosulok mindegyik szereplovel, nagyon faj nekem is ami nekik. Az objektivitasom megsem tunik el, ez a szep benne. Ez a tortenet ket a multukban ragadt/elo fiatal tortenete, akik a jelenben ugy ahogy szaggatottan tudnak letezni, kepesek tul-elni; elni viszont nem. Sodrodnak, sodrodnak, a jovo mintha nem is letezne. Nem is letezik na, tudom. Szomoruan szep.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése